Varázsecset naplója – A festékek titkos élete

Minden este, amikor a gyerekszoba ajtaja lassan becsukódott, és a világ halk neszekbe burkolózott, a festősarok lakói csendben feléledtek. Nem volt ez se boszorkányság, se különleges varázsige — egyszerűen csak a színek fáradtak bele abba, hogy a nap nagy részében a kupak alatt szuszogjanak. És így történt, hogy mikor az óra tizenkettes mutatója összetalálkozott, a polcon álló ecsetkészlet sörtéi megborzongtak, valahonnan tompa koppanás hallatszott, és megkezdődött az éjszaka legizgalmasabb titkos mulatsága.
A főszereplő mindig ugyanaz volt: a varázsecset. Nem volt különösebben új, nem csillogott, de a szálai olyan puhák voltak, mintha a szél készítette volna őket tavasszal, amikor virágos réteken táncolt. Ahogy a holdfény átcsúszott az ablakon, Varázsecset finoman kiegyenesedett a bögrében, ahol napközben száradt.
– Na, barátaim… indulhat a színkaland! – suttogta.
Elsőnek a vízfesték készlet fedelei pattantak fel apró pukkanásokkal. A színek úgy bukkantak elő, mint a buborékok egy nagy pohár szódában: vörös, kobalt, napsárga, smaragd, ibolya. Mindegyik másképp ringatózott, mintha láthatatlan lábacskáikon lépkednének a paletta szélén. A kék például kicsit óvatos volt, a piros viszont heves természet: úgy szökellt, hogy a körülötte lévők elcsúsztak rajta.
A sarokban csendben pihent egy tekercs papír amely egész nap csak arra várt, hogy végre történjen vele valami. Amikor meghallotta a kuncogó festékeket, izgatottan recsegett, mintha nyújtózna.
– Kérlek, ma engem használjatok! – kérte reménykedve.
– Persze, barátom – biccentett Varázsecset, majd elegánsan a papírra lépett, mintha egy táncparkettre érkezne. – Ma valami nagyot alkotunk.
Elsőként a sárga festék ugrott mellé, és Varázsecset gyors mozdulattal felkapta, mintha csillagot merítene az éjszakából. A papírra került egy fényes, ragyogó ív.
– Ez lesz a hajnal! – jelentette ki az ecset, miközben a vonal vibrálni kezdett, mintha tényleg világítana.
A kék óvatosan odasomfordált.
– Segíthetek? – kérdezte. – Én lennék az ég.
És így is lett. Varázsecset mártott egyet a pötty kékbe, majd finom mozdulatokkal körbetáncolta a sárgát. A két szín találkozott, összekeveredett, és helyenként halk, szelíd zöld árnyalatok is kibukkantak.
– Nézd már, milyen szépen barátkoztok! – kacagott a papír, és közben újabb kis ráncot simított ki magán.
A piros nem bírt magával.
– Engem is! Engem is! – rikoltotta.
Mielőtt Varázsecset felkapta volna, a piros már bele is hempergett a vízbe, hogy jó sok festéket sodorjon magával.
A papírra egy tüzes, lobogó csík került, olyan, mint a nap első bátor fellobbanása a horizonton. A kék és a sárga megrezzentek. A piros sosem volt halkságáról híres.
De a színek nem vesztek össze. Sőt! Kezdték észrevenni, hogy együtt sokkal érdekesebb dolgokat alkothatnak. Amikor a sárga hozzáért a kékhez, zöld lett; ha a piros finoman súrolta a sárgát, narancs született. Varázsecset úgy irányította őket, mint egy mesebeli karmester, aki láthatatlan zenekart vezet.
Ekkor egyszer csak különös, poros hang szólalt meg a polc tetejéről.
– Hahó… engem nem hívtok? – dünnyögte egy régi, sajnos kissé elfeledett fémdoboz, amelyben különféle régi akrilfesték tubusok lapultak.
– Ó! – kapta fel a fejét Varázsecset. – Természetesen téged is várunk!
A tubusok nehezen kászálódtak elő, némelyikük már csak félig volt, de mindegyik tele volt lelkesedéssel. A papír izgatottan remegett.
Az akrilok más természetűek voltak: testesek, sűrűek, erősek. Amint a papírra kerültek, a színek dúsabbá váltak, mintha hegyek tornyosultak volna a vékony vízfestékárnyalatok mögé. A kék mélyebb lett, mint este a tenger; a piros pompázó rubinként ragyogott; a fehér akril pedig olyan felhőt festett a sarokba, ami szinte puhábbnak tűnt a valódi pamacsfelhőknél.
Varázsecset minden egyes húzása nyomán a papír új alakot öltött: egyszer egy táncoló erdő jelent meg, aztán egy repdeső pillangó, majd egy napsütötte rét, amelyen zöld és sárga foltok kergetőztek egymással.
A festékek kacagtak, duruzsoltak, versenyeztek — ki tudja a legszebb árnyalatot keverni? Varázsecset mindent feljegyzett a képzeletbeli naplójába: melyik szín szeret barátkozni, melyik félénk, melyik túl bátor.
Mire a hold lassan lebukott, és az ég világosodni kezdett, a papír megtelt egy egész mesével. Volt benne ég, hegy, folyó, álom, játék — minden, amit az éjszakai festékbál tartogatott.
– Büszke vagyok rátok – mondta Varázsecset halkan, és visszacuppant a bögrébe.
– Holnap folytatjuk! – ígérték a színek.
– Holnap – visszhangozta a papír boldogan.
És amikor reggel a gyerek belépett a szobába, csak egy friss festmény fogadta — ragyogó, színes és tele élettel. Ő nem tudta, milyen csuda kavalkád zajlott az éjszaka során… de érezte.
Mert minden képben ott lapul a színek titkos életének kis darabkája — és Varázsecset naplója még hosszú-hosszú oldalakon átíródik, valahányszor egy kíváncsi kéz előveszi a papír, a vízfesték vagy az akrilfesték barátait, és hagyja, hogy megszülessen a következő varázslat.










